A dinoszauruszok meghalnak, ugye?

“Míg a Föld kerek, mindig lesznek rockerek!”-szól az ősrégi szállóige a színtérbeliek körében, ám az új évezred hajnalán egyre kevésbé helytálló ez a mondóka.

Emlékszem, mikor a hozzám hasonló korosztály az általános iskola padjait koptatta, még arányosan oszlott meg az instrumentális és az elektronikus zene kedvelőinek tábora, hiszen voltak akik új utakat törtek a zenei világ dzsungele felé, és voltak akik a felmenőikhez hűen követték az alternatív tradíciót. E muzikális balanszérték mára igencsak kibillent az egyensúlyából, még pedig nem pozitív irányba. Miért is?
Talán közelítsük meg az axiómát az alapkérdéssel: Mit is adhat nekünk a zene?  Válaszokat, pontosan erre a kérdésre. Hitet, kitartást, jellemet, egyéniséget, akaraterőt, kedvet, örömöt, vágyakat, álmokat és lendületet, inspirációt  azok megvalósításához. A korok hajnalán ezeket jól tudták zenei történelem félistenei, és a lelkük akaratával adták ezt az ajándékot a hallgatóközönségnek. Ám lassan az ágazat ajtaján bekopogtatott Pénz úr, átvállalva az alkotás szerepét. És valahol ezen a ponton kezdett hanyatlani  a több ezer éves kultúra, szingularítva önmagába. A kifinomult zenei ízlés kincs. Mikor az ideológia a dalszövegeken s dallamokon keresztül egyenesen a szívbe talál, motiválja a lelket és a testet, az pedig mégnagyobb érték, melyet bárki birtokolhat.
De mi van akkor ha a receptből hiányzik néhány kellék: A mondanivaló, a kreativitás, a fülbemászó dallamok…s helyette számítógéppel generált tempók, effektek dörömbölnek a dobhártyánkon. Kinyitjuk neki az ajtót? Vannak akik tartják a frontot, de egyre többen betessékelik az újvilági zenét, lemondva az izlésvilág egyedi igényeiről.
Mikor kicsi voltam, otthon Scorpions, Black Sabbath, Motörhead, Rolling Stones, LGT, Bob Marley és  efféle zenék szóltak a háttérben miközben én a szoba közepén a kisautókkal játszottam. Persze akkor nem éreztem ennek az értéknek a súlyát, de tudat alatt beivódott minden egyes porcikámba, s ahogy az igazi öntudatom kialakult, tudtam mi lesz a helyes irány. A szöveg és hangzásvilágot  átéreztem, követtem és örökre a rabjává váltam. Hirtelen a 90-es évek közepén találtam magam, és láttam ahogy a körülöttem lévő emberek miként hódolnak be az elektronikus effektorientált újhullámnak. Teljesen egyedül maradtam, ám soha nem hagytam, hogy akárki is elvegye tőlem azt amit a legnagyobb értéknek tartok. A téveszmék hullámai nem sodortak el, egy szakadt bárkával is partot érek, ha kell.-gondoltam, és ehhez tartottam magam.

Generációk jönnek mennek, s átadják az identitást. Apáról fiúra, anyáról lányra száll a jellem.

Hova is tartunk? Tiesto és David Guetta mutatja az irányt, Pendulum és Rush tartja a tempót, Bárány Attila másol és a helytartót játssza. A kis bárányok pedig követik az egész plágiumot, míg nem a zene fogalmának legkisebb morzsái is elvesznek a tudatból.
Mi a helyzet veletek? Jó ez nekik és jó ez nekünk? Miközben virágzik a minimál és a zenei igénytelenség milliószámra szedi az áldozatait, a média felzabál mindent, észre sem vesszük hogy a dinoszauruszok szépen csendben kihalnak….

Írta: Cani

Címkék:acélbetét, axióma, bárány attila, black sabbath, bob marley, bomber, bőrkabát, david guetta, dinoszaurusz, kreativitás, lgt, metal, motorhead, pendulum, punk, punks not dead, pvc nadrág, rock, rock and roll, rolling stones, rush, scorpions, techno, tiesto