Tünde-mese
Halványpiros hajnal fakad, hízik a dombok élein. A lombok között, a fák alatt tündelány alszik, csillag a homlokán. Körötte sárga és zöld virágok, mintha az éltető fény köré nőttek volna. Az utolsó tovatűnő szellő, mint csók az arcán, a lassan fakuló csillagok, s a még csak sejthető hajnalpír varázst teremt. Ahogy suttogni kezd az élet halkan a fák közt, a lány is kinyitja szemét. Csodálkozó zöld mandulaszemekkel tekint körbe. Mágikus álma nyűgözi, az ősi tökélyről álmodott. Kedvesét keresi, de ő nincs mellette. A tündelány lassan felegyenesedik, hollófekete haját és hosszú fehér ruháját a szellő lengeti. Kelet felé tekint, tudja, hogy arra lehet a férfi, akit szeret. Csillogó szemeiben visszatükröződik a Nap fénye. Hiába keresi, nem látja nyomát. Elfordul, s lassan a folyópartra sétál. Súlytalanul átlépdel a köveken, s az aranyfényű délelőttön a kedves keresésére indul. Az erdő mélyén lágy hangok töltik be a teret, zengnek végig a vidéken. Odalép nesztelen az önfeledten daloló társak közé, de baján ők se segíthetnek. Elérkezik az első éj nélküle. Tündeszíve visszahúzza a lombsátorba. Várja az aranyhajú kecses ifjút vissza, ki egyedül volt képes olvadtbarna szemének egyetlen pillantásával megnyerni szíve hölgyét. Nehezen múlik az est, de megérkezik egyszer a bús napfelkelte, s újabb napok, évek, emberöltők szaladnak tova, s a lány már rég tudja a választ, mégis egyre vár, változatlan, csak a hűlő világ korcsul körülötte, s már csak az ő szemében fényeskedik csillag, csak az ő álmodó mosolygása nem romlik.
Örökké kelet felé fénylik az ő tekintete, s fényesebbé teszi a hajnalainkat, ott a fák völgyében állva, s várva a soha el nem jövőt.
Forrás: GonzoPress Magazin Regisztrált Tehetségpont
Írta: Rácz Enikő Míra
