Lélek nélkül (két lélekkel)

Nyarak múltak el, mintha ezer éve történt volna minden. Pedig itt lebeg előttem minden pillanat lenyomata, nem is tudom; csak látom az egészet. Éber álmok, sosem volt emlékek tolulnak az agyamba olyan élénken, mint a tegnap árnya. Azt hittem egy ideig, látomások csupán, mégis oly valósak voltak, el kellett indulnom a felderítésükre. Itt állok most a Lánchíd alagútjának tetején, egy újabb rejtélyt próbálva megoldani. Emberek rohannak fel a párkányról, le a lépcsőn, mi pedig csak állunk megbabonázva; de kivel? Kik ők? A barátaim voltak valamikor? Olyan régen lehetett már, hogy arcukat nem tudom magam elé idézni. Erőlködöm, a könnyem kicsordul belé; s mintha kezdene eltisztulni a köd szemem elől. Hiányos emlékekbe kapaszkodva visz tovább az út, le a hegyről, el a tóhoz. Stégek, padok, éjszakák… Lányok, barátok, de az arcukat még mindig nem látom tisztán.

Csörög a telefonom; valami mély kútból elővágtató ismeretlen emlékhang szól bele. Nem értem mit akarhat, de figyelmesen végighallgatom, még válaszol is neki egy másik ismerős hang, mely valaha az enyém volt. Olyasmiről tárgyalhatnak ami engem is érint, mert hangom egyre izgatottabb, s még fel sem fogtam az egészet, már le is tettem a telefont. Elindulok egy megbeszélt helyre, valami találkozón kell megjelennem… Fontos lehet, mert sietősek a lépteim, zene dübörög a fülembe, járműre szállok, alig veszem észre az embereket magam körül. Robog velem a busz valahová, biztosan tudom, merre, vagy legalábbis valaki bennem tudja, mert én nem. Arcokat látok amint rám várnak egy téren. Még mindig nem tudom mi folyik itt igazából; gyors köszönés, indulunk valamerre, kezem gyorsan, észrevétlen a zsebembe mélyed, csomagokat vesz elő, szétosztja a megfelelő emberek közt. Papírpénz érintését érzem, s ugyanolyan gyorsan el is tüntetik a gyors kezek, ahogy az ellentételt elővarázsolták.

Mi volt ez? – Kérdem magamban. Elköszönés, gyors irányváltás, aztán már nem is látom a társaságot. Az a fura érzés kezd hatalmába keríteni, hogy valaki az én testemben drogkereskedőt játszik. Ez lennék én? Ez voltam, és vagyok még mindig fél személyiséggel?

Cigit vesz elő, számba tömi, majd rágyújt. Köhögök. Csak egy pillanatig tart, mintha nem is a tüdőm tiltakozott volna, hanem én magam. Innen bentről tanúsítok valami kis ellenállást.

Nem értem, nem tudom kik azok az emberek akik körülvesznek, akikkel telefonon beszélek, hogy léteznek-e egyáltalán. Már abban sem vagyok biztos, én létezem-e, tényleg a nap alatt járok a földön, vagy csak valakinek a hasadt tudata legmélyén megbúvó betegség tünete lennék? Úgy érzem mintha most arra menne, amerre én akarom. De merre is? Alig ismerem ezt a várost, minden új, minden elképesztő. Inkább csak figyelek.

Újra célirányosan kezd mozogni: metró, aztán séta, újabb emberek, pénzt ad, csomagot vesz át, indul tovább. Mindez olyan gyorsan történik, hogy én szinte föl sem fogom. Mi van, ha ez nem is az én testem, s nem régen meghaltam, szellemem pedig most megfigyelőként van jelen valakinél?

Telefon. Egy lány veszi fel, ismerem a hangját. Ő az. Szívem egyre gyorsabban ver, szóhoz jutok. Csak beszélek hozzá, mert most én beszélek a készülékbe, Vele; csak vele… Indulok is, tudom hol találom; mielőtt letenné, még belenevet a telefonba. Beleremeg a lelkem, úgy hiányzik, újra világos minden. Egyik személyisége vagyok csupán egy testnek, mely kiszolgál, hordoz két lelket. Vagy egy lélek két félbetépett darabját? Kezd minden kitisztulni, s érzem, nem ez volt az első, hogy elvesztettem magam egy időre. Egyik reggel ébredtem először ezzel a fura érzéssel.

Régi emlékek robbannak elő mindenhonnan, amerre járok; barátaim, Ő, és még ezernyi ember, történés, érzés.

Leszállok a villamosról, és Ő ott van. Messziről észreveszem, boldogság ömlik szét bennem, széles mosolyra húzódik a szám, nyakamba borul, csókolózunk. Szeretem. Beülünk egy teára, hirtelen csak nézek magam elé, nem tudom mit kellene mondanom. El szeretném mesélni Neki, mi történt, de nem megy, pedig itt ül velem szemben. Biztosan megijedne, féltene, én viszont nem akarom, hogy miattam aggódjon. Lassan rájövök, miért szakadt el a személyiségem kétfelé. A másiknak nem szabad Vele lennie, mert az csak intézkedik, nem törődik semmivel, senkivel, átgyalogol bárkin. Nincsenek számára emberek, csak veszélyforrások, vásárlók, és a tömeg, ami elrejt.

Nem akarom, hogy Ő a közelébe kerüljön. Szeretem, és tudom, hogy megértené, de már késő. Amikor nincs velem, én csak figyelek, a másik cselekszik. Néha úgy érzem, nem is gondolkodik, csak reagál. Automatikusan.

De mi lesz ilyenkor velem? Félek, egy idő után a másik marad egyedül, én pedig csak figyelni tudok majd; vagy azt sem. Hűvös érintést érzek az arcomon, feleszmélek, és látom, Ő simogat. Hiába kérdezi mi bajom, nem mondhatom el neki. Pedig még megmenthetne. Egyre nagyobb a nyomás, lassan úgy érzem ki sem bírom. Félek, ingerlékeny leszek még Vele is, Ő pedig nem fogja elviselni. Jogosan. Pedig szeret, és én is szeretem. Még soha senkit nem szerettem ennyire. Vérzik a szívem. Véget kell ennek vetni.

I.

A vonatot várom, ami majd elvisz, messzire innen, valami más helyre. Őt akarom, de nincsen velem, a fájdalom egyre erősebb. Már hallom a vonat kerekeinek kattogását-csattogását; nagy levegőt veszek… Ugrás!

Csak egy pillanat a halálig, s mégis olyan hosszú, mint egy élet a Földön, vagy inkább még annál is hosszabb; örökké tart, tengernyi idő. Látom, ahogy az első cigire gyújtok, amikor az első bélyeget teszem a nyelvem alá… Amikor rájövök, hogy szeretem; amikor rájön, hogy szeret… Látom a nagyit, érzem a számban a reggeli kakaót, a lekváros kalács ízét… Hallom Őt, a nevetését, és egyszerre látom minden együtt töltött pillanatunkat… Vége.

II.

Felszállok a vontara, érzem, most valami más veszi kezdetét. Kicsit félek, hogy viseli majd, de remélem könnyen megszokja. Szeret, szeretem, és ez az, ami mindennél fontosabb. Menekülök. Ő választotta, hogy menekül velem. „Elkísérlek, bárhová is mész.” Ezt mondta. És a szívem majd’ kiugrott a helyéről, olyannyira örültem. Boldog vagyok Vele.

A másik elment. Nincs már szükségem rá többé, abbahagytam mindent. Nem akartam megőrülni. Közel jártam hozzá. Elmondtam Neki, megértett, és segített. Soha senkit nem szerettem még így. Most a vonat dúdol altatót a fülünkbe, Ő pedig az ölembe hajtja fejét, s míg elalszik, a haját simogatom…

Elmúltak azok a nyarak, nincsenek már többé. Nem térek vissza oda, ahol megtörténtek azok a dolgok, mert ott van, lesben áll, és rám támadna az a másik. Visszarántana, engem megölne. Testem immár csak az övé volna, semmi nem tartaná vissza, hogy azt is megölje. Utána talán valaki mást is rávenne, hogy engedje magába.

S most nincsen senki, üres minden, tiszta lap kezdődik. Átléptem az életen.

Forrás: GonzoPress Magazin Regisztrált Tehetségpont

Írta: Thomas Cleanbag

Címkék:dealer, drog, emlék, lélek, novella, skizofrénia, személyiség, szerelem, tudathasadás