Benne a regiben…

Reggae Camp 2010

Azthiszem minden túlzás nélkül kijelenthetjük: a Reggae Camp, Magyarország legcsaládiasabb fesztiválja. Minden tiszteletem az idén huszonötödik szülinapját ünneplő Ladánybenének, és a Camp főszervezőjének Bodnár Tibinek, aki az öt nap alatt maximális energiabefektetéssel igyekezett mind a táborlakók, mind a zenészeknek igényeit kielégíteni.

Sajnos szomorúan konstatáltam a tényt, hogy a több napon keresztül a fülemen át agyamba áramló reggae zene már nem vált ki belőlem olyan érzéseket, mint régen. Kissé sarkítva: unom. De hát, ha az ember hat éve rendszeresen látogat egy rendezvényt, nem válik meg tőle könnyűszívvel. Kár is volna, hiszen minden évemnek ezen néhány napja az, ami másoknak Ciprus, Spanyolország, vagy Horvátország. Tökéletes aktív pihenés, zenével, jó társasággal, szép lányokkal, és ami a legjobb, nem a tipikus magyar mentalitással.

A magyar reggae zenei palettáról mindenkit hallhattunk játszani a nagyszínpadon, emellett néhány világklasszis neve is felcsendült a fesztiválon.

Perfekt (JAM) mester előadása nem volt hétköznapi. Elviekben dancehall-t kellett volna hallanunk, ennek ellenére kőkemény zúzást kaptunk az arcunkba, ami egyébként fantasztikusan jól esett, végre jött egy kis lendület, feltöltődtünk, és széttomboltuk az éjszakát. Majd ezután az előadó hajnalig nyomult a SondSystem sátorban a fiatalokkal, ingyen dedikált cd-ket osztogatott, mindenkivel táncolt, beszélgetett. Jó volt látni, hogy eltűnt a színpad és a közönség közti szakadék, és teljesen más viszonyba kerülhettünk a zenésszel. Sajnálatos hír viszont, hogy másnap, mikor visszaérkezett Budapestre, rossz helyet választott a Blahán a táplálkozásra, és súlyos ételmérgezéssel kórházba került, ami néhány turnéállomásának lemondását eredményezte.

A másik sztár Everton Blender, és az ő zenekara, a Blendemic Band, ugyancsak Jamaikából – elképesztő hangulatot varázsolt a táborlakók lelkébe. Igazi roots reggae-t hallhattunk. A fickó öltözéke sem volt semmi, turbán volt a fején, és egy fehér színű ’köntösben’ ugrándozott. Ennek számomra teljesen olyan hatása volt – a sok rastafari dalszöveg végett is -, mintha egy pap spirituális megnyilvánulásait, és mennyei tanításait osztotta volna meg.

Lutan Fyah három órás koncertjéről sajna lemaradtam, ugyanis egy a Monorierdő felé cirkáló repülő csészealj felszippantott, és egész nap a hajón kísérleteztek rajtam. Állításuk szerint, agyamból kinyerték az örök élet titkát, de nem voltak hajlandóak átadni nekem is a mélyen bennem rejlő tudást, mondván, hogy a szabadalom őket illeti. Amúgy kissé hasonlítottak a kacsacsőrű emlősökre, annyi különbséggel, hogy testüket pikkelyek borították… ja és persze magyarul beszéltek.

Ami viszont katasztrófa volt, az Jr. Brown gusztustalan egoja, amit nem habozott a mikrofonján keresztül képünkbe tolni. Szó szerint sajnos nem tudom idézni, na de majdnem: Száz éve vagyok a reggae-ben, mindent tudok róla, mindent eljátszottam, mindent elszívtam, minden csajt meg… és így tovább. Köszönjük szépen, tudomásul vettük, hogy neked van a legnagyobb faszod a világon, csak emellett azért klassz lenne, ha valamit produkálnál is!

Az sem volt túl okos, hogy a dancehall sátor zenéi hajnali négykor átkerültek a ChillOut sátorba. Ez konkrétan ellehetetlenítette a lehetséges afterezés lehetőségét. De hát nem lehet minden tökéletes.

A Kannabisz Kultusz magazin által felhúzott csocsósátor az egyik legnagyszerűbb ötlet a Camp történetében, remélhetőleg jövőre is ott várnak minket az ingyenes asztalok, újságok, jó tippek a harmonikus, boldog, intelligens élethez. Köszönjük szépen!

Összességében istenien éreztem magam, akárcsak az egész kis csapat, akikkel kommunát alkottunk a sátorrengetegben. A gonoszkás időjárás sem tudta kedvünket szegni, és megakadályozni minket a felhőtlen kikapcsolódásban. Jövőre ugyanitt!

Forrás: GonzoPress Magazin Regisztrált Tehetségpont

Fotó: Baglyas Anita, Németh Ákos

Írta: bagolyszkij

Címkék:2010, élménybeszámoló, ladánybene 27, reggae, reggae camp