Megtépázott jegyzetek
[…] terjeszkedjen csak a birodalom. Tisztára passionate, ahogy mindenki ül a porszemek fölött, és próbálja összerakni a kirakóst. Valóban annyira aprócska ez a kétmilliós város, hogy az ismeretségünk mindent lefed. Igaz lehet, hogy alig pár emberen belül, szegről-végről mindenki ismerős a bolygón? A maffia is csak azért szorul periférián túlra, mert senki nem akar székhez kötözve mogorva emberekkel beszélgetni, akik már nem látnak tisztán a hatalmi mámortól. Azt már nem, a mi jövőnk megveti a kegyetlenséget és az embertelenséget. […]
[…] Minden csak kemikáliák kérdése. Ezt fogom mondani annak a nőnek, aki vette a bátorságot, és leszólta Franz Kafkát. Kemikáliák, akár kívülről, akár eredendően belül. Kémiai folyamatok az agyban, amiket a Zseni ismert vagy sem, képes volt megragadni. A paranoid tévképzetek és a velük járó konstans félelem nem hullnak le még a felismerés után sem. Azok rátapadnak mindenre, mint egy sűrű, nyúlékony massza. Egyáltalán nem lehetsz biztos a saját jelértelmezésedben, pedig jobbára az teszi élhetővé az életet magát. Mármint a jelértelmezés, ami olyan eredményeket jelez ki a belső érzelmi mutatódon, hogy passzív katatóniával tudsz csak reagálni. Mert minden szürreális lesz tőle. Beszorulsz, az adott időpillanat ennek ellenére hatalmasra tágul, az idő pedig mézbe ragad. Labirintus. És amitől bizsergetően izgalmas lesz a zavart információcsere, az a számtalan apró, ismeretlen eredetű adatmorzsa. Adatok, amikről nem tudni honnan jöttek és mire utalnak, ezért az értelmezés szabadsága millióféle lehetőségre nyújtja a jelenséget. Kafka tudta ezt, rohadtul tudta. Érezte és át is élte. Ez adja az ő történeteinek sava borsát, a velőtrázó igazságot, hogy egy ilyen helyzetben teljesen egyedül vagy, még önmagadat sem tudod kimenekíteni a téveszmék burka alól, és csupán a suhanó élet megfigyelőjévé válsz. Egy borzasztóan túlőszinte és valószínűtlen életé. Minden csak kemikáliák kérdése az agyban. És az a nő azt mondta, hogy a történetei nem szólnak semmiről. […]
[…] Drogból szponzorált kultúra. Jobb, mint a multi cégek biztosította techno-arénák, ahol meg ők szponzorálják a drogot. Valahogy tágítani kell a pszichedelikus információ-sztrádát. Progresszív hullámokat lovagolni meg. Arról van szó, hogy adott a lehetőség, hogy egy törvényszerűen ciklikus, lüktető folyamat következő dobbanása mi legyünk. A kurva életbe, valahogy meg kellene ragadnom ennek a témának a kvintesszenciáját. Apropó. A Rózsadomb oldalában ültünk egy kihalt, ám kiváltképp ínycsiklandó parkban. A hold is az égen volt, de egy fa pont kitakarta.
Próbálom rekonstruálni:
- Na, de mi a különbség a kvintesszencia és az esszencia között?
- Van lényegi eltérés?
- Persze, hogy van.
- Induljunk ki abból, hogy mi az a kvint…
- Egy zenei mértékegység, nem? Mint az oktáv.
- Az oktáv az nyolc. A kvintet nem tudom, talán…
- Az öt.
- Öt hang?
Mellettünk a parkból lefelé vezető lépcsőn épp a negyedik körét rótta egy lány a kutyájával. Pont ugyanúgy sétáltak végig a lámpa sárga fényében, mint egy órával ez előtt. Mást nem is láttunk.
- Szerintem a kvintesszencia az a harmónia, ami az esszenciában rejlik.
- A mag?
- Olyasmi. Hasonlót láthatunk, csak másképp mondjuk.
Ez itt a lényeg. Hogy másképp mondjuk.
Épp ezért a birodalomban a metakommunikáció szintén zajlik a fő nyomvonal kialakítása. Mentális keresztmetszet a birodalom építésében segédkező teremtmények sensucht-jaiból. A vágyakból, az élvezetekből és az ihletből. Ilyesfajta a drog szponzorálta kultúra. Az underground egy csomó irritáló krapekból, olcsó tiniből, lakásra vagy kocsira gyűjtő dílerből és rakás bölcsészből áll. Fullos az élettér. Ez a gépezet, aminek belépője van mindenhova. Csavarnak lenni jó dolog, vagy a fogaskerék egyik fogának, amely természetszerűen ugyanolyan fontos, mint a többi. Nélküle elakad a robosztus rendszer a maga szennyes attitűdjével együtt. […]
Forrás: GonzoPress Magazin
Írta: imthechronicler
Címkék:esszencia, franz kafka, kémia, kemikália, kultúra, kvintesszencia, szubkultúra
