Röpködő remények
a körülöttem nagy rajokban röpködő játékos kis remények… szárnyaik pihések és fehérek. olyan jó lenne magabiztosan azt mondani, hogy már semmitől se félek, de félek, pont úgy, mint ötévesen, felriadva a sötétben, hiába épített körém az a naagytudáásom álvédelmet.
tériszonyos kötéltáncos
nem kell neki sokminden, csak egy puszi az orrára, és két kezed az arcára, – pont elég lesz vacsorára. reggelire frissenfacsart izzadtságszag, álmosszerelmes mosoly, meg egy csokor újnapfény, és hogy a bőrödre keljek, – ebből él a lelkem.
úgy szeretlek, mikor az utcán sétálok, és mikor kibámulok a villamos ablakán, a paplan alatt kucorogva, egyedülébren,a horkolásodat hallgatva, szeretlek a tóparton üldögélve, sírdogálva éjszaka, és a kádban fekve, ha forróvíz simogat.
ha az idő tovább lenne verőfényes két napnál, én mindigcsak szökdécselnék, dudorásznék, talán még bukfenceznék is néha, a hajadba túrnám az arcom, és gonoszul a füledbenyerítenék, hogy csak úgy csengjen-bongjon, te meg megmorculj, hogy engesztelésként jól szakállonharapdálhassalak. ha mindig csak sütne a nap…
Illusztráció: Szilvási Virág
Forrás: GonzoPress Magazin Regisztrált Tehetségpont
Írta: Szilvási Virág
Címkék:röpködő remények
