Decemberkettő

A hideg futkorász a hátamon, és egyre inkább vagyok hajlamos azt gondolni, hogy 2010. december 2-a bizonyos értelemben fordulópontnak tekinthető a magyar nép történetében – ami biztos, hogy hosszú-hosszú idő után ezen a napon jelentek meg újságok, hetilapok üres címlappal, és szintén ezen a napon került sor, szintén hosszú-hosszú idő után először valamiféle politikai diákmegmozdulásra. Persze, hogy emlékezetes marad-e ez a nap, azt nagyban befolyásolja az is, hogy valóban képesek vagyunk-e végre felismerni, hogy régen álltunk már ennyire rossz oldalán a meredező fasznak, vagy a forradalmi rendszerváltó nemzet továbbra is tátott szájjal várja, hogy az alcsútdobozi szervezetben kifejtse hatását a Viagra.

Önmagában elkeserítő a tény, hogy ha továbbra is marad ez az irány, akkor az előbbi, és a most következő mondatokat január elsejétől közre sem adhatnám anélkül, hogy ne kellene tartanom valamiféle, számomra életidegen hatalmi megtorlástól. Hogy nem az olvasóim, hanem maga Orbán Viktor és hű csatlósai dönthetnének arról, hogy igazam van-e, vagy sem. „Arccal a diktatúra felé, lépés in-dulj!” – a választópolgárok felének (!) kétharmados felhatalmazásától megtébolyult udvari bolondok egész hadserege ostoroz bennünket, és alig akad valaki, aki meghallaná a vad csapkodást, hát még, aki szembe merne fordulni vele…!

- Még szép… – mondta erre Iorek kolléga, miközben békésen vonultunk végig az Egyetem tér felé, hogy legalább egy halk helyzetet kiálthassunk a jogállamiságért. – Az embereket nem érdeklik ezek a dolgok, sokkal fontosabb az, hogy kit szavazhatnak be esténként a ValóVilágba.

Anélkül, hogy hosszasan ecsetelgetném (újfent) a tömegmédiának kiszolgáltatott, agymosott tömegek azon nem létező képességét, amellyel jó esetben nem csupán felismerhetnék, hogy micsoda elmebajos állapot az, ami közelébe mindennapi életük sodródott, kénytelen vagyok igazat adni Iorek kollégának, és e bekezdés erejéig eltérni egy kicsit 2010. december 2-ától. Kénytelen vagyok (újfent) elismerni a tényt, hogy mára, 2010-re, nem csupán Magyarországon, hanem az összes, úgynevezett „fejlett nyugati civilizációban” végleg teret nyert az az irány, hogy mindenki legyen egy darab, egyetlen, szuverén individuum, igyekezzen jobb lenni a másiknál, áttaposni, keresztülmenni rajta, csakis és kizárólag önnön boldogulásáért, azért, amit valójában soha nem fog elérni, mert mindig lesz egy szebb és jobb, ha máshol nem, hát a tévében, három dimenzióban. A sok kis önálló, „olyan-akarok-lenni” szardarabot könnyebb terelgetni, mint egy nagy „az-vagyok-aki” szarkupacot – ez az elv. Ebben pedig őrült nagy szerepe van a tömegmédiának – mindez tökéletesen kirajzolódik, ha megfigyeljük az Egyesült Államok Vietnámban, majd negyven évvel később Irakban indított, abszolút értelmetlen offenzíváját. A két háború írmagja egyértelműen az a temérdek mennyiségű pénz, amit a „demokrácia és a szabadság” zászlaja alatt el lehet költeni fegyverekre és fegyverkezésre. (Az összeg 2010-ben és csak az iraki háború vonatkozásában 4100 ropogós zöldhasú másodpercenként!) Ám amíg Irak egy olyan médiakörnyezetben valósul meg, amelyben gyakorlatilag nincs olyan információ, ami szűrt, vagy szűretlen formában ne lenne elérhető a világ bármely tájáról, addig Vietnám esetében a legfőbb tartalomszolgáltató a tévé volt, a maga korlátaival és egyoldalú szerkesztésével. Még szép, hogy az olykor kísérleti egyenes adásban közvetített képek jobban képesek voltak felkorbácsolni az indulatokat, és útjára tudtak indítani olyan, egész generációkat megmozgató folyamatokat, amelyek nélkül ma talán olyan ikonikus alakokkal és alakzatokkal lenne kevesebb a globális össztudat, mint a Rolling Stones, Allen Ginsberg, vagy akár Daniel Cohn-Bendit, akire néhány sorral lejjebb muszáj lesz visszatérnünk e cikk kiindulópontjául szolgáló nap kapcsán.

Mindezek tükrében valóban értékelhető, hogy pár száz egyetemista nem átallott hangot adni a felismerésének, miszerint „helyzet van”, és muszáj mozdulni valamerre. Legalább ennyi. De mint említettem volt, ez még bőven kevés ahhoz, hogy igazi nyomást lehessen gyakorolni azokra, akikre kell. És kevés lesz hozzá az a néhány baráti sörözés is, amire a felvonulás szervezői bíztatták a tiltakozókat, hogy beszéljék ki mindezt. Egyértelmű, hogy ennél aktívabb cselekvésre van szükség – hogynemondjam forradalmi megmozdulásra, ami, ha időben elkezdődik, talán nem kell majd átforduljon szabadságharcba. Tudom én, hogy kemény szavak ezek, de akkor, amikor egy egész nemzet, együtt nézi tétlenül végig, hogy hogyan rabolják el tőle az addig nagy nehezen összekuporgatott nyugdíjra valót, akkor, amikor már tisztán látszanak az új cenzori intézményrendszer szürke betonfalai kinőni a földből, akkor, amikor az utolsó vészfék zsinórját is igyekszik átvágni a diktatúra felé vadul robogó vonat személyzete, akkor minden eshetőségre fel kell készülni.

A december 2-i diákfelvonulás legnagyobb előnye, hogy bár az aktuálpolitika hívta életre, mégis mentes volt mindenféle pártpolitikától. Az egyetlen folt ezen a steril eseményen egy A6-os méretű, sárga szórólap volt, amit LMP-s aktivisták osztogattak a békésen menetelő tömeg tagjainak, és ez a felirat szerepelt rajta az első sorban:

„Találkozz a ’68-as diáktüntetések vezérével a mai diáktüntetés után!”

Ennél jobban nem is alakulhatnának a dolgok ezen az üres címlapokkal fémjelzett napon, gondoltam. Az esemény fővendége ugyanis az a Daniel Cohn-Bendit volt, aki annak idején a francia diákmozgalmak élére állt. Ha valakitől, hát tőle érdemes megkérdezni, hogy mi a teendő ilyen vészterhes időkben, hogyan sikerült nekik nyomást gyakorolniuk annak idején. Az azonban csak a helyszínre érve derült ki számomra, hogy az időközben EU-diplomatává avanzsált Bendit ezúttal az Európai Parlament Zöld Frakciójának társelnökeként vesz részt az amúgy professzionális szinten megszervezett konferencián, amelynek ráadásul semmi köze nincs a diáktüntetésekhez. Ha volt valami, ami a Danielnek szánt, útközben felirkált kérdéseimmel együtt a legkevésbé sem érdekelt abban a pillanatban, akkor az az uniós zöldpolitika volt. Elnéztem ezt a faszit a pódiumon, és a vele szemben szigorúan felvilágosult értelmiségi fejjel bambuló sznobfelhőt, és csaknem sarkon fordultam. Cohn-Bendit valami olyasmiről beszélt épp, hogy a válság után nem engedhető meg a tagállamoknak, hogy visszafelé, a szuverenitás felé induljanak meg, később elhangzott az is, hogy Magyarország egyébként ebben a környezetben eleve vesztésre van ítélve. Tudniillik körülöttünk már számos helyen tegnap felismerték a tényt, hogy a környezeti problémákat nem a gazdasági, szociális, egészségügyi és minden más gondok megoldása után, hanem velük együtt kell elővenni, és ebben az új szemléletben megoldást találni rájuk. Szép gondolat, de valahogy mégis úgy tűnt, hogy a lassan két órája tartó esemény nem más, mint egy jólszituált gittegylet tanácskozása – a végén, például a nápolyi hulladék-problémát, vagy a nukleáris energiát firtató kérdéseknél már maga Bendit is fogta a fejét.

A konferencia este 10 után ért véget, az LMP sajtófőnöke pedig közölte velem, hogy az interjút és a kérdéseimet ma már felejtsem el, ha akarok valamit, akkor másnap reggel 8 és 9 között talán elcsíphetem néhány mondatra a Sofitelben, de amúgy már be vannak táblázva az interjúk, szóval jó, ha 5-10 percet kaphatok.

Másnap reggel közöltem vele, hogy ez a gyenge „talán” kevés volt ahhoz, hogy felrúgjam miatta a napom, de ha van rá mód, akkor e-mailen keresztül szívesen feltenném a kérdéseimet. Azonnal ígéretet kaptam (és ezt ezúton is köszönöm) hogy elintézik a kontaktot hozzá, így nem sokára gazdagabbak lehetünk néhány tanáccsal a következő lépéseket illetően. Komoly változások küszöbén állunk, ez egészen biztos. Hogy ezek eredménye ne egy minden képzeletet felülmúló, vadhatalmi, lófejű torzó legyen, az csak rajtunk múlik, hogy képesek leszünk-e minél több szemet felnyitni, minél több füllel meghallatni az elvetemült ostorcsattogást.

Van egy vissza-visszatérő idézet az utóbbi napokban, ami a legváratlanabb helyzetekben és emberektől bukkan fel körülöttem: „Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban!” Az idézet, ez az egyszerű bölcsesség Mahatma Ghanditól származik, és napról napra fontosabb lesz, hogy felismerjük benne a nekünk címzett üzenetet. Kiváltképp nehéz feladat ez egy olyan nemzet számára, amely szöveteibe az elmúlt súlyos évtizedek során mélyen beleivódott egy különös felelőtlenség-tudat. Tudniillik, hogy az Állam, a Történelem Ura, a Szent Korona, vagy maga Orbán Viktor, de mindenképp valaki olyan tartsa a fényt az alagút végén, akit magunktól függetlennek és felsőbbrendűnek hiszünk.

Forrás: Buti Times

Írta: Benke Hunor

Címkék:alkotmánybíróság, daniel cohn-bendit, egyetem, felvonulás, forradalom, helyzet van, lmp, magyarország, nyugdíj, orbán viktor, tüntetés, USA, valóvilág, vietnám