Budapest I.

„Éva tegnap volt az abortusz bizottság előtt

Téli kabátomra hasztalan keresek vevőt”

Valami kibaszott fontos meccs lehetett, közvetítés a Bartók Béla úton, söröző-borozó, úgy estünk be a hegyről lefelé jövet az olcsó fröccs szagától bűzlő pozdorja a falak közé – piűűűű-pi-piűűűű-tüdídam, a játékgép zúgolódik kicsit, feszült figyelem. Valaki a tizenhatoson belül, kórusban üvölt egy nagyot a hátrahagyott korszellem – 30 centi hiányzott csak, meg egy szépen csiszolt műfogsor. A Faszié. Neki már van errefelé jelentősége, érti, hogy mi miért és hogyan zajlik a képernyőn.

-         Beh! Vemmi, eh, nóm! – kurjantja el magát az ujját magasba tartva.

A többiek elismerően bólogatnak, kínai szövetkabátban az Intellektuel, pár percig még kitart ez a híg adrenalinfröccs, előtte a pultot kérdő tekintettel támasztó Öreg, meg egy rakás borvirágos, gyűrött és ázott arc, szürke, üveges tekintetek – némelyikük mostanra nagyjából felfoghatta (volna), hogy a létezés néha több élménnyel is kecsegtet. A Faszi az egyik.

Látom a szemén. De ezek a szombat délutáni Általános Alkeszek, édes jézus, egyre többen vannak hat óra körül egy fentről még ártatlanul tündöklő város alsóbbik sugárútján. Nézzetek körül, és jobb híján basszatok be! Hátuk mögött a Trabant-valóság, a négyzázér’ üdülő, azok a boldog évek, amikor jelentett valamit a kettesgolf – még ha szar is volt a sebváltója, és nehezen vette a kettest.

Ma már nem osztanak igazi társadalmi érdemeket, nincs különbség egyetemista és alkoholista között – egyetemizmus és alkoholizmus.

Átvágtatnak holmi szürke lovakon, tenyérbebaszott csókák, attól függetlenül, hogy egyikük sem tudja – és én sem, hogy valójában mit is jelentenek.

-         Szerezzünk stimuláns kábítószereket! – mondta a Kilátástalan, de a hangján végtelen bölcsesség áradt szét…

-         Te csak ne akarj errefelé túlpörögni… – reagált a Kiegyensúlyozott, és merített egy kanálnyit a megállíthatatlan Érdektelenségből.

Barbár érdeklődés. Számtalan kiszámíthatatlan Ciklus. Az éjszaka ötezer, annyiban áll majd meg, csak innen menjünk el, leginkább, mert felespohárba adják a whiskyt, az is csak Ballantines.

És a bűnös, és az aljas, a szemtelen és a szeméttel teli (emberi komposztanyaggal, rothadó gyros-hússal, meg ezek csomagolóanyagaival), és az életérzést éjjel-nappalis kevert szeszekkel hajkurászó tiniktől bűzlő Nyugati tér…

-         Ez…? Ezt láttátok baszki?! Mi a tököm volt ez?! – suhan el a kérdés valami riherongy fiúcska mellett – arca szürkésbarna a szoláriumtól, kiszedett szemöldök, csillogó öv, seggre-és-lábra feszülő, vékony fehér farmer, lilás sál, zselé-pátosz, hányinger… Legalább lenne buzi az ilyen megtérített, eltévelyedett forma, legalább egy kevéske identitást szülne meg magától – magának – de ehelyett csak képernyőt nyit maga elé, úgy megy, picsul, picsákkal (azok is olyanok, hogy miniszoknya, harisnya nélkül, korhatár nélkül, nulla fok). A Bank meg már Retropolisz – legyen akkor inkább retrográd, mondom vagy gondolom, vetek még egy pillantást a villódzó toronyra a pályaudvar tetején, a csúcspont, csúcsdísz – ez szép, hová, meddig el nem jutottunk, és máris egy balos kis utcában tűnünk el újra a szemfényvesztés elől. Száraz bor, száraz házibuli—

Szavakat pöckölni még bele ebbe a fáradt éjszakába, a Blahán végre adnak normális whisky-t, Jack jéggel, két korsó sör mellé jár ajándék: még egy pohár olcsó hab – igyál-igyál-igyáááááááááááál. Cigi hatkilencvenért, most már kitart holnapig, gyújt, szűr, gyújt, szűr, gyújt, szűr—

aztán az utolsó indulás, még egy sugárút, ez már nagyobb, szélesebb és szennyesebb is. És látod, ahogy lelombozódik körülötted a szombat éjszaka – hajnal négy – lomha és üres keselyű-taxik pásztázzák a várost, még szottyosabb gyrosokat pakolnak remegő tenyerekbe, Budapest ócska utcáin mostanra szublimált az élet… Vvvvvmvmmvvvvmmvvv, belezúg a kilencszázhetes, elsüvíti magával a maradék söpredéket—

És az ócska utcák. A nappal még divatos kirakatok tövében most hajléktalanok hunynak – jóízűt végre, enyhülést hozott a február. A repedezett járdán, a hirdetőoszlopok tövében sétálgat zsebredugott kézzel, aztán megáll, és rágyújt az Idő. Errefelé talán százéves is elmúlt már – olvasni is felesleges, hát még írni róla!

Kik tartják el ezt a szájbakúrt országot?

Feltámad a szél…

És minek?

És hajnalra valami megfoghatatlan keserűség járja át a szádat, valami borzasztó kilátástalanság, ami a saját, szavakban leülepedett súlyával telepszik rá a kalandozó lelkekre – hello, megálló! Fáziskésés, késéssel ott vagyunk, ez az Alsóbbik Sugárút, a tudat(talan)nak az a szintje—

Ne feledjük, az a szűk léttér, amit ma magunkénak mondunk, holnaptól papírokkal vet majd gátat a dohányzási (minek jut ez most eszembe?) igenerületes—

automatikus írásba kezdek ezen a ponton, mivel mostanra teljesen elvesíztettem, a a fonatalat, igen, és most már írni sem tudok, csaak annbyiinélreatk, össze-visszaboebörppörögntek a betű,k, az újjak úuk ujjak alatt nem formálódik új gondolat, cska kakkaattok – kattogok, éne ne énem, én nem na nem, én nem…

Fél hat. Ideje a meghallásnak. Egy l-lel. És az ébredésnek is. És annak is, hogy végre teljesen átitassuk az agyunkat a működőképesség egy olyan szűk mezsgyéjére, amin akkor sem látni át, ha egyenesen a szikrázó napsütésbe tartjuk.

-         Apám, ezen a szinten a létezés sincs, nemhogy  ezek a szarfaszú betűk, amiket idevetsz elém…!

-         Ezek benned vannak… Alapból.

És akkor egy ilyenen állj meg, és gondolkodj el!

Remegés. Perc nélküli órák. Remegő idő, idővaskorlát,

Kip-kop-kopogós cipők a hetedik szinten – itt nincsen – innen nincs nem – értelmetlen.

Az evés furcsa víziója támad rám hirtelen.

Ez a táplálék hiánya a vadászösztön halotti torján.

Boj-bojtorján.

essen mso

t

műqep most már

e

s

s

e

n

szét az egész.

Új oldal,

új oldalra mész!

Forrás: GonzoPress Magazin

Írta: Benke Hunor

Címkék:alkoholizmus, budapest, egyetemizmus, éjszaka, fröccs, nyugati tér, szombat, whiskey