Taps nélküli sztár – Bronson (Bronson)
Bármit is tesznek elém a vásznon, tudat fölött is olyan elvárásokkal kezdek el pislogni, amik főképp a stílusra vannak kihegyezve. Ugyanolyan ez, mint az irodalomnál – bármiről lehet, csak legyen pofás, legyen jól előadva, az elemista kiskamaszok csillogó szemű beleélésével játsszam újra a főhőst hazafelé –, a rendező/író kaparófája az én agyam legyen. Nicolas Winding Refn Bronson című filmje – méltánytalan semmibevételének dacára – erre képes. Másfél órában. 
Nem akarom felvázolni az alapkoncepciót, se azt, hogy kicsoda Michael Peterson, művésznevén Charles Bronson. Az ő életéről van itt szó, vagyis annak balhoroggyorsan vagdosott snittszerű mozzanatairól. Az egész pacák sunyi pofon-egyszerűségű, csak vigyorog a képünkbe, mint egy kidolgozatlan ököl valami parasztember végén. Ahogy a karakter, úgy maga a film is le van gyalulva, csak inak és verejték marad – és nem a görcsösen ügyetlenkedő értelemben. Refn maximálisan hozott anyagból, a valóságot leképezve szálkásította figuráját, Tom Hardy pedig szintén érzéssel tapogatta ki Peterson bicepszlényegét. Refn korábbi munkája, a Pusher-trilógia már az erőszak stiláris szorítójából szól, hangvilla helyett a gonghoz méri magát. Jellemfejlődés nincs, két sarok van csak. Egyikben Bronson, a másikban mindenki más. Semmi morális babusgatás, a dán rendező meg sem kísérel törölközőt nyújtani, hogy kikaparjon valamit jóságos konklúzió gyanánt, egyszerűen a bűn skatulyamentes viszonyulása a társadalomhoz, illetve a perifériára szorult test börtönrács-masszív akarattal képes felülkerekedni a totális szellemi leigázáson. Refn nem billeg határértékek közt, nincsenek motivációi, az erőszak nála dramaturgiai eszköz. Bronson taps nélküli sztár. Ökle kerül premier plánba, ha már rocksztár-státusz, akkor ez az ő gitárja. 
Ugyanakkor persze – ez a lényege a film által használt metaforának – a test az egyetlen dolog, ami fölött a főhős még uralmat gyakorolhat a bürokratikus rendszernek beintve. Az erőszak Bronson utolsó bástyája, viselkedése pedig reakció a prevenciós és büntető intézkedésekre. Mindezt Refn dolgozata úgy állítja be, mint magasröptű akciót. Elég groteszk kép alakul ki ennek köszönhetően. Ha valamit lehet kezdeni egy ilyen szilárdan álló fallal, mint ez az életút, az annyi, hogy azt ironikusan festi le az ember. A cselekmény mellé (a filmbeli) Bronson narrálja saját magát, mesél, de úgy, hogy közben fenyeget is. Erre még rápakolták azt az abszurd felállást, hogy Bronson nyakkendőben, élre vasalva egy színpadon cövekel és néha egy elnyomott bazmeggel a publikumhoz szólva konkrétan eljátssza életének bizonyos forró pillanatait. A közönség pedig kacag, élvez, elsötétül. Ha a film hagyományos biográfiaként nem lenne már így is a lehető legtökösebb, az, mikor Tom Hardy félcipőben strázsál, kifestett pofázmánnyal, suttyó bajszával, az maga a vegytiszta színészet. Látni kell. Ennek ellenére mégsem esik pofára a film. Végig a ló innenső oldalán tanyázik a színészvezetés, nem rakódik le melléktermékként az akaratlanul magát el-elfingó karikatúra, ez metsző szatíra. Persze Refn állást sem kíván foglalni. A film végére nem kerül közelebb hozzánk a karakter, de nem is akarjuk, hogy így legyen. Refn egyszerűen hagyja, hogy a biográfiát mint verekedést körbeálljuk, és ahogy Tyler Durden mondaná: „nyelveken szóljunk”. 
Na, kérem, itt jön a képbe a minőségi tényező. Kit izgat a bunyó filozófiája? Csak jó legyen. Refn elegánsan, angol (ja, Peterson brit amúgy, tényleg) feszességgel, mégis lazán rugózik a beállításokon, ahogyan csak kevesen képesek. Nem tudom, az új trend széliránya merről fúj, de a klipszerű filmek most nagyon mennek (lásd 127 óra, meg a hattyús filmet Portmannel). Ezt lehet hatásvadászattal és mértéktartás nélkül elcseszni, vagy lehet így. Rohamrendőrök nehézfegyverzettel felcicomázva hangfalakon ülnek és szól Léo Delibes Flower Duetje. Bronsont elhagyja a felesége három snittben. És közelében sem vagyunk a kapkodásnak. Ugyanakkor nem holmi hülyegyerek ez a Refn, akit egyszer megvert a gumibotvégű szerencse. Mind a Pusher-trilógia, mind a szeptemberben mozikba kerülő Drive atmoszféráját harapni lehet. Ha már Flower Duet, a zenéről pár szót: jó. Nagyon. Diszkó homlokcsontúaknak szinten van minden. Még a brit szinti-pop is beszivárog, mint magánzárkába a reggeli fény. Tom Hardy mocskosan reális alakításáért biztosan pokolra jut, de ha az a hely ilyen jóleső, részemről rendben. Azon akadok fenn egyfolytában, hogy rákeresek Hardy munkáira a neten vagy bárhol, és a Bronson csak a margóra szorítva fújtat. Pedig az én finnyás véleményem szerint ez a kétezres évek legfigyelemreméltóbb színészi teljesítménye. Azon a tényen, hogy itthon idén tavasszal egyedül a DVD-piacra engedte be a hazai forgalmazó, már meg se lepődöm. Mindegy, látni kell. Bronson (Bronson), 2008. Rendezte: Nicolas Winding Refn. Forgatókönyv: Brock Norman Brock, Nicolas Winding Refn. Főbb szereplők: Tom Hardy, Matt King, Hugh Ross. Forgalmazó: Vertigo Films. Forrás: GonzoPress Magazin Írta: Berényi Csaba
