Korn: The Path Of Totality – lemezkritika

Előre le kell szögeznem, hogy magával a dubstep műfajjal nagyon nem vagyunk sógorok… Éppen ezért, amikor hallottam hírét, hogy a Korn Skrillex-szel készített egy dalt, igencsak vonakodva hallgattam meg. Aztán azon kaptam magam, hogy le vagyok nyűgözve. Kiderült számomra, hogy ez a dupstep sztori kifejezetten működőképes olyan zenei elemekkel ötvözve, amelyek által – nem tudom másként megfogalmazni – kerek lesz ez a történet…

Maga a dubstep ugyanis számomra kicsit olyan jellegű zene, mintha egy electro-rock zenekar muzsikájából elvennénk minden hangszert, kivéve az elektronikát, amely bár nem csupán kiegészítheti, de új szintre emelheti a zenét, önmagában, lecsupaszítva azonban nincs létjogosultsága. A Korn nagyon jól ráérzett arra, hogy mit kell most alkotnia. Az időzítés nagyszerű persze, tekintve, hogy javában tombol a dubstep-őrület. A „The Path Of Totality” igencsak meg fogja osztani a rajongótábort. A kompromisszumot nem ismerő ős-kornosok minden bizonnyal keresztre feszítik majd a bandát ezért a lemezért, az újdonságra vevők pedig szinte biztos, hogy imádni fogják. És igen, lesznek, akik divatból fogják hallgatni. Ők le is fognak szokni erről, amint a dubstep über-trendisége véget ér. Maga a lemez viszont még akkor is meg fogja állni a helyét. Mert ez egy nagyon odabaszós anyag lett.

Először körülbelül 14-15 éves koromban találkoztam a Kornnal, egyébként igencsak felszínes módon, melynek alapján igencsak felszínes gondolkodásmódról tanúbizonyságot téve elkönyveltem őket egy számomra érdektelen, szar bandának. Akkor még véresszájú rockerpalántaként, akinek a rockon kívül minden más zenei műfaj a szarral volt egyenlő, az All in the Family című dalukba hallgattam bele, melynek alapján be is raktam őket a „gagyi hip-hop metal” kategóriába – legalábbis ilyesmit gondolhattam. Maga a dal ma sem tartozik a kedvenceim közé, ám amikor évekkel később, 2006-ban volt szerencsém végighallgatni az Untouchables albumot, rájöttem, hogy valójában mindig is Korn rajongó voltam, csak nem tudtam róla. Persze, az Untouchablesmár bőven azon Korn lemezek közé sorolható, amelyeket az elvakult ős-rajongók legszívesebben meg nem történtté tennének… Nos, én időrendi sorrendben visszafelé haladva ismerkedtem meg a zenekar munkásságával, és bár az első két album „kuka” hangzásában és nyers dührohamaiban valóban van valami olyan megfoghatatlan erő, amely teljesen magával ragad, azért nem lehet nem észrevenni a Korn művészi fejlődését. Noha leggyengébb anyaguknak a See You On The Other Side-ot tartom, ezen véleményemet az anyagról korántsem annak kísérletező volta indokolja, hiszen pont a kísérletező szellem, a megújulásra való törekvés és képesség az, amit a banda legfőbb erősségének tartok. Éppen ezért vártam olyan izgatottan a The Path Of Totality albumot, amely várakozásaimat beteljesítve azt a gondolatot ébresztette bennem, hogy tulajdonképpen ez az egyik legjobb Korn lemez, sőt, az egyik legjobb modern rock alkotás, amit valaha hallottam.

Az album nyitódala a Chaos Lives in Everything tulajdonképpen nevezhető egy tipikus Korn nótának, gondolok itt elsősorban a refrénre. Amiben mégis eltér, az a hangszerelés. Már itt szembetűnik, hogy az elektronikáé a főszerep, mindemellett azonban továbbra is ott zúz a gitár és a basszus, teremtve egy igen erőteljes, dinamikus hangzást.
A Kill Mercy Within egy zseniális gitártémával nyit, majd folytatja ezt a zenekar történetének talán legzseniálisabb verze-énektémájával, melyet egy igen fogós, fülbemászó refrén koronáz meg. Véleményem szerint a lemez egyik csúcspontja.
A My Wall számomra az Untouchables hangulatát idézte föl már első hallgatásra is, persze az albumra jellemző dubstep elemekkel felturbózva. Az egyik, ha nem a legborultabb hangulatú szám mind közül.
Ezután el is érkezünk a Narcissistic Cannibal című szerzeményhez, amelyet már jóval a lemez megjelenése előtt meghallgathattunk a banda Soundcloud oldalán. Tulajdonképpen ez volt az, ami végképp tudatosította bennem már az első néhány hallgatás után, hogy valóban valami óriási készülődik. A verze lüktetése valami fantasztikus, a refrén egyenesen lélegzetelállító. Nevezhető akár slágeresnek is, a szó legpozitívabb értelmében.
Az Illuminati annak ellenére, hogy a 11+2 számból álló dalcsokor egyik legmonotonabb darabja, az egyik személyes kedvencem. Nagy szerepe van ebben az énektémának, ami abszolút telitalálat lett, másfelől van egy jó értelemben lehangoló atmoszférája az egésznek.
Ami a Burn the Obedient-et illeti, az album mércéjével mérve a tempósabb, energikusabb tételek közé tartozik. A refrénjét szinte lehetetlenség kiverni a fejedből.
Előbbivel ellentétben a Sanctuary egy kifejezetten vontatott, lassú tempójú dal, amelyben az elektronika domináns szerepe a korábbiaknál is markánsabban érzékelhető. Ismételten a refrénre hívnám fel a figyelmet, amely még akkor is megmentené a szerzeményt, ha alapvetően szar lenne. Márpedig alapjában véve sem az, távolról sem.
A Let’s Go intrója alapján már-már azt gondolhatnánk, hogy egy discoba csöppentünk egy techno party kellős közepére, aztán berobbannak a gitárok, és azt vesszük észre, hogy öntudatunkon kívül bólogatunk a zene ritmusára. A dobtéma nyugodt szívvel nevezhető a lemez legprimitívebb megoldásának, ide azonban nem is kell több. Tipikus példája tehát a „néha a több kevesebb”mondásnak. És már megint az a kibaszott refrén! Valami óriási.
Az első mű, amit hallhattunk az albumról már hónapokkal ezelőtt, a Get Up!mit sem vesztett erejéből, ahogy telt az idő. Még mindig képes voltam úgy meghallgatni, mintha az újdonság erejével hatna, holott a The Path Of Totalitymegjelenése előtt már rongyosra hallgattam. Egyértelműen az egyik legerőteljesebb dal.
A Way Too Far a megelőző dalokhoz képest egy némileg felejthetőbb darab számomra, ám ha csak ilyen szintű nótákból állna a lemez, már akkor is megérne 10-ből 8 pontot.
A Bleeding Out az album leghosszabb és legművészibb felvezetésével megáldott tétele, nem mellesleg ennek refrénjében kapják a legmarkánsabb szerepet a gitárok, illetve szólnak a leginkább kornosan. A dal vége felé közeledve Jonathan Davisék még egy skótduda szólóval is megörvendeztetnek bennünket, amely a korai Korn lemezek szellemét idézi meg.
Az első bónuszdal, a Fuels the Comedy verze részeiben JD tulajdonképpen rappel, ami nagyon jól passzol a zenei alap energikus lüktetéséhez. Ezen kívül sokadik alkalommal „botlunk bele” egy zseniális refrénbe, amely nekem némiképp Marilyn Mansont juttatta eszembe.
Az special edition záró szerzeménye, a Tension esetében egy olyan dalról beszélünk, ahol az elektronika már nem csak dominál, hanem gyakorlatilag egyeduralomra tör. Mondhatnánk akár, hogy ez egy dupstep szám Jonathan Davis közreműködésével, amelyben némelyik rockdalt is megszégyenítő erő és zúzás van. Még a JD-féle őrült halandzsázásból is kapunk egy adagot, amely ismételten a valamikori Kornt juttatja eszünkbe, ellentétben a zenével, amely még csak köszönőviszonyban sincs azzal. Hogy ez mennyire gond, felfogás kérdése.

Összességében nézve a The Path Of Totality a Korn eddigi legmerészebb kísérletezésének eredménye, amely a lehető legjobban sült el. Hangzását tekintve az album meglátásom szerint a jövő rockzenéjének egy ékes darabja, ami egy olyan utat nyitott meg a zenészek előtt, amelyen nem kizárt, hogy többen el fognak indulni ezután. Minden esetre, ha van valami, amivel a Korn igazán példát mutathat más zenekaroknak, az a tökös hozzáállás önmaguk értelmezéséhez. Sokan pont emiatt gondolják őket hitelüket vesztett, szánalmas zenészeknek, akik rég kiégtek, és kétségbeesetten keresik a kapaszkodókat a hírnevük megtartásához. Szerintem ők rosszul gondolják. Ha a Korn igazán akarná, akkor írhatnának még ezer olyan lemezt, mint a Life Is Peachy. Hála a jó égnek viszont nem akarnak. Ők nem az AC/DC.

Értékelés: 10/10

Személyes kedvencek: Kill Mercy Within, Narcissistic Cannibal, Illuminati, Burn the Obedient, Let’s Go, Get Up!, Bleeding Out, Fuels the Comedy

Forrás: Dr. Melancholia Magánrendelője

Írta: -CbL-

Címkék:album, Christin megmondja, dubmetal, dubstep, korn, kritika, lemez, lemezkritika, skrillex, the path of totality, zene